Gyurácz Ferenc

2011. március 18-án 16 órától

” Veres Péter utóélete és időszerűsége”

címmel városunk szülöttéről tart előadást az érdeklődők számára.

***

Gyurácz Ferenc – akinek 1988-ban a Gondolat Kiadó gondozásában „Jelen lenni a történelemben” címmel jelent meg könyve Veres Péterről – az előadás után „Személyes ügyeim c. esszékötetét mutatja be, melyben szintén olvashatunk Veres Péterről.

A szerző így emlékszik vissza Balmazújvárosra és könyvtárunkra:

„Ismerős vagyok Balmazújvároson, mert még egyetemi tanulmányaim közben, 1978-ban majdnem három hónapot töltöttem el a városban (akkor még: nagyközségben). A Bajcsy-Zsilinszky utcában volt az albérletem, és az akkori épületgépgyártó üzemben (népi nevén: a biligyárban) dolgoztam betanított lakatosként. Sok időt töltöttem a Fekete János vezette könyvtárban is.”

A személyes kapcsolat és Veres Péter iránti érdeklődésének ismeretében más területen végzett tevékenységéről is bepillantást kaphatunk itt illetve az írás folytatásában.

GYURÁCZ FERENC

Személyes ügyeim

Tanulmányok, esszék

Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 200 oldal (196×120 mm), színes táblaborító, ISSN 1788-8360, ISBN 978-963-87612-8-6 Ára: 1680 Ft

(A Magyar Nyugat Történeti Kiskönyvtára, 10.)

Gyurácz Ferenc (1955–) a Vasi Szemle főszerkesztője, a Magyar Nyugat Könyvkiadó vezetője. Mostani, ötödik könyvébe 1980 és 2007 közt született írások kerültek. Ezek többsége a XIX–XX. századi magyar kultúra és közélet jeles alakjairól (Németh László, Pável Ágoston, Egán Ede, Veres Péter, Nagy Gáspár stb.) szóló tanulmány vagy esszé, de szerepel itt áttekintés a Nyugat-Dunántúl irodalomtörténetéről, a „populizmus” fogalmának értelmezéseiről, továbbá – Somogyi Győző munkásságához kapcsolódva – a szakralitás és az életöröm összefüggéséről is. A szerző reménye, hogy az „alanyban-állítmányban” gondolkodás posztmodern korszaka után ismét hatni fog a közösségi érdekű értelmiségi munka példája.

A Magyar Nyugat Történeti Kiskönyvtára Nyugat-Magyarország első történelmi könyvsorozata. Mai szerzők munkáinak ugyanúgy helyet ad, mint a múlt kincsestárában talált értékeknek. Célja a széles értelemben vett történeti önismeretünk szolgálata, a magyar jövő hitének erősítése.

Bevezetés

Az e kötetbe foglalt tizenegy tanulmányt és esszét 1980 és 2007 között írtam, s keletkezésük időrendjében állnak itt egymás után. Többségük kérésre vagy megrendelésre született, de személyes ügyem mindegyik, máskülönben létre sem jöttek volna: kiesett volna kezemből a toll, felmondta volna a szolgálatot a billentyűzet. Könyvkiadóként sem tudtam még kibocsátani semmit, ami egyáltalán nem fogott meg. Ha hirtelen madárrá változnék, nyilván lezuhannék az égből az első felszállás során, mert hidegen hagy a repülés.

Földhözragadt volnék? Ha igen, semmiképp sem lehet ez véletlen. 1978 elején, amikor az egyetemen el kellett dönteni, hogy mely témából írom meg a diplomamunkámat, Pilinszky János lírája és Veres Péter eszmevilága között ingadoztam. Ég és föld? A láthatáron összeérnek. Bennem is, de hogy akkor végül, ösztönösen szinte, Veres Péter mellett döntöttem, talán az életemet mentette meg. Visszahúzott a hideg űrből, melybe – repülés-idegenség ide vagy oda – kiszippantott volna a fölém nőtt magány.

Ennek a könyvnek minden írása a közösségi emberről szól. A szellem és a közélet földközeli embereiről, jellemükről, cselekedeteikről, gondolataikról, az őket mozgató eszmevilágról. Akadnak „hőseim” közt tépettebb, küszködőbb, gyakran befelé élő alkatok (Németh László, Egán Ede), és olyanok is, akik nemcsak közösségi emberek, hanem megnyílón és áradón társasági lények egyszersmind (pl. Nagy Gáspár és talán Veres Péter). Archaikus közvetlenségűnek vélhetnénk utóbbiakat, s csak közelebbről nézvést látható: a modernség megbillent egyensúlya munkál őbennük is. Ott rejlik az elbizonytalanító kor-élmény mindannyiukban, s manapság is mindannyiunkban. De ahogy ezt e könyv „szereplői” életük erőforrásává, és közösségi – helyi vagy nemzeti – érdekű szellemi energiává és értelmiségi helytállássá alakították, azzal viszonyítási pontokká váltak számomra, s válhatnak talán mások számára is.

Szeretném, noha a remény is inog, ha ma, népünk és kultúránk egyre szakadékosabb válsághelyzetében újra hatni kezdene a közösségben gondolkodás és a közösségért cselekvés felnőtt példája. Nélküle ugyanis űrbe leng vagy aláhull az ingó remény is, s a személyválogatás nélkül vele hanyatló magyarokat nem menti meg, hogy mindenben eleget tettek az elvárásoknak, és csupán „alanyban-állítmányban” merészeltek gondolkozni.

Vasszilvágy, 2009. március 15.