Részletek Lengyel Menyhért Életem könyve című könyvéből „Az élethez fantázia kell. Azt hiszem, többé-kevésbé mindenki azt kapja meg, amit elképzel, még ha képzelete látszólag oly vakmerő is, hogy nem mer róla beszélni. Az az érzésem, hogy előbb-utóbb oda ér el az ember, ahova merész álmaiban fantáziálta. Valamennyi úgynevezett karriernek ez a titka. Hogy az út milyen akadályokon vezet keresztül, s hogy a beteljesülés egyúttal a boldogságot jelenti-e, az más kérdés. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy a küzdelem, amibe a fantázia ragadta az embert, felőrli idegeit. Az embereket a körülmények, amik közé kerülnek, többé-kevésbé szerencsétlenné teszik, és hogy belső világuk, ami mégis a legfontosabb, nem megy-e veszendőbe, az már a szerencsés vagy balsikerű alakulásokon múlik.
Ámde a belső mozgatóerő: a fantázia. Az emberi kor magas határán, ahonnan most e soraim írásakor visszatekintek, hadd vonom le ezt a talán nem téves konzekvenciát: legyen fantáziád ahhoz, amit el akarsz érni. Akkor eléred.”
„Gyermekkorom óta egyre visszatérő fantáziám, hogy leülök egy színház nézőterére egyedül, s végigjátszom életem eseményeit.
A hős a színpadon én vagyok, akinek élményei, öröme, fájdalma kifejezést talál a színjátékban, melynek háttere maga a sokrétű élet. A néző, aki érdeklődéssel szemléli a történteket, szintén én vagyok, egy különálló személy. A szereplő és a néző összefüggnek. Mintha két ember élete haladna egymás mellett. Az egyik, a néző, félénk, korlátolt sorsú; a másik közölni tudná a világgal, ami szemlélet, szenvedély, életlátás benne kinyilvánul.
Lényemnek ez a kettősége végigkísért az egész életen, s ami csodálatos, ritkán tudtam azonosítani magam teljesen azzal a lénnyel, akit sugallatok, fantáziák, különös elgondolások, tűnődések töltenek meg.
Ez a kettősség határozta meg pályafutásomat. Úgyszólván sohasem ébredtem tiszta öntudatára annak, ami vagyok, hogy mire vagyok képes, és – bármily szerény értékelés mellett is – mit hoztam létre.”
„A történet kezdődött 1907-ben, amikor a félszeg vidéki fiatalember, a kassai Első Magyar Általános Biztosító Társaság kötvényírója átadta rejtve írt színművét Hevesi Sándornak, a Nemzeti Színház akkor még mellőzött rendezőjének, s A nagy fejedelem a Thália Társaság egyetlen kirobbanó magyar sikere lett. Igaz, hogy mindössze háromszor játszották, délutáni matinén, de a darab Ady Endre, Bródy Sándor, Balázs Béla, a Nyugat egész első nemzedékének szimpátiáját fordította a kezdő drámaíró felé.
Folytatódott a történet 1909-ben a Tájfun premierjén, amikor az ígéretes irodalmárból sikeres drámaíró lett, tekintély, néhány év leforgása alatt az Est-lapok és a Nyugat kolumnistája, a tekintélyes Vojnits-díj birtokosa, később a Pesti Napló londoni tudósítója, irodalmi potentát.
Aztán következett az újabb fordulat: London és Hollywood. A Nagy Katalin, a cárnő Elizabeth Bergnerrel, az Angyal Marlene Dietrichhel, A Ninocska Greta Garbóval, az Egy frakk története Ginger Rogersszel, a Lenni vagy nem lenni Carola Lombarddal, A dicsőség napjai Gregory Peckkel.
Lengyel Menyhért világhírű lett.”
„Világpolgár lettem, de úgy vélem, az a fontos, hogy az ember akárhol van, jól érezze magát. Jó tudni, hogy az ember nincs elhagyatva, mert vannak barátok, akik ha máshogy nem, gondolatban vele vannak.
Minden emberben belül történnek nagyon nagy dolgok. De csak belül! Nyugodtan és jól élni belül, az az igazi, az az örök élet.
Elértem már sok kort. Én 94 évem alatt bejártam fél Európát. Össze-vissza utaztam. Éltem Svájcban, Londonban. Az utam Amerikából Rómába vezetett, de most haza vágyok. Elhatároztam, hogy vissza fogok térni eredeti honomba, Magyarországra. Nekem ott van a haza.
Lengyel Menyhért 1974 szeptemberében érkezett Budapestre, tele tervekkel, vágyakkal, ám nem sokkal később megbetegedett.
A haláltól nem félt, hiszen mint ő maga írta: „meghalni annyi, mint nem ébredni fel egy zűrzavaros álomból, ami maga az élet.”